Ugyan szeretem a spontán helyzeteket, minden határon túlmenően azért ez mégsem igaz. Éppen ezért, decemberben esedékes madridi kiruccanásom során, - legutóbbi dániai látogatásomtól eltérően - az utazás minden további részének újratervezését igénylő indulás nélkül kívántam eljutni a remeknek ígérkező Ska-P koncertre. A korábbiakból okulva, hajnali rutinomból ez úttal már elhagytam a legutóbb még végrehajtott mosógéppel kapcsolatos teendőimet. Így esett, hogy a vonatot sikerült kényelmesen, indulása előtt mintegy 10 perccel elérjem.

Az állomásra sietve még megholázott (l. meghellózott) egy helyi csitrikből álló társaság, akik közeledése elől - akármilyen imponáló is volt az - muszáj volt kitérnem a vasút menetrendjének és az órákon belül kezdődő koncert hívó szavának eleget téve.

Terv szerint indultam hát, de a spontán helyzetek megteremtését azért így se hagytam teljesen a véletlenre, ugyanis nem foglaltam magamnak szállást indulás előtt. Nem is sejtve különösebben, hogy ezzel a dániai kellemetlenségekhez mérhetőket szabadítok majd magamra, hiszen az általam kiszemelt hostel szerint amennyiben az ember nem csoportosan tervezi az érkezést, nem szükséges előzetesen bejelentkeznie, nekik egész biztos lesz üres szobájuk; meg kell hagyni: valóban volt (méghozzá nem is egy) üres szoba. Mindössze azt nem közölték, hogy azok a bizonyos szobák bizony egytől-egyig a bezárt kapuk mögött lesznek találhatók. Persze egy ilyen vállalás egy magát egész évben nyitva tartónak hirdető szállás esetében meglehetősen visszásan hatna, így teljes mértékben megértem, miért is hallgatták el ezt az apró infót. De kár lenne egész a szálláskeresésig előreszaladni...

Hiszen előtte még metróznom is kellett. Legutóbbi ottjártamkor már megtanultam, hogy a HÉV-jeggyel nem sűrűn lehet metrón utazni, illetve, hogy az ember használt jegyét egyetlen arabnak sincs esze ágában sem megvenni - még féláron sem! (Pedig előtte azt hittem, hogy kereskedő népek lennének, vagy mik.)
Bérletemet most elsőre sikeresen megváltva meg is kezdtem utamat a 10es viszonylaton a téli szünetét tartó szállásom felé. Ha meg már úgyis metróztam, igyekeztem egy kis bűnüldözéssel elütni az utazás egyébként unalmas perceit.

Nem is kellett soká várjak, az első megálló után fölszállt a metróra egy zsebes, amit hamarosan első zsebből kézből tudtam meg. Az ilyen esetekre fölkészülve a zsebemben az itthonról vitt, diszkont áron beszerzett 4kg, 2. osztályú narancsom egy mintapéldányán és a madridi metróhálózat térképén kívül más nem volt található. Nem is kellett sok idő, hogy - feltételezem a csomagjaim hatására jó partinak gondoló - faszkúp señor mellém ne huppanjon, és oldalról érzékinek éppenséggel nem nevezhető masszírozásomba kezdjen. Ismervén zsebem tartalmát, nem feszélyezett különösebben a dolog, sőt akár még örömmel is tölthetett volna el, hogy valaki foglalkozik a testemmel. Mikor azonban már csöppet sem viszketett sehol, én pedig megelégeltem az oldalról jövő kotorászást, kabátzsebem odébb húzásával jeleztem: a továbbiakban nem venném igénybe a szolgálatait.
Nem beszélve arról, hogy az is kissé rosszul esett, hogy nem nézte ki belőlem, hogy ha szépen megkér, egész biztos adok neki a narancsomból, vagy amennyiben a térképre fájt volna a foga, úgy a városról lévő szűkös ismereteimhez mérten igyekeztem volna minél pontosabb útbaigazításban részesíteni. Román barátunk ráeszmélt, hogy itt már sok babér nem terem neki, így fölpattant, és odébb mászott.

Csakhogy én ekkorra már nem rokonszenveztem vele. Sőt. Mondhatni épp ellenkezőleg! Ő pedig nem ment elég messzire. Sőt! A velem szemközt ülő hölgy pedig bármily csinos is volt, tekintetemet mégis inkább a román-cigány további ügyködésére vetettem. Nem hiába persze, hiszen kisvártatva már egy másik bőröndös ember kabátjának belső zsebe felé tévedt keze. Amíg a tulajdonviszonyokban nem történt semmi irreverzibilis változás, elgyakoroltam, hogy miután meghiúsítottam a bűncselekményt, hogy is kell majd a koncertlátogatással kapcsolatos teendőimre hivatkozva, spanyolul illedelmesen elutasítanom az éljenző tömeget, akik a kriminológia oltárán végzett tevékenységemért mindenképp helyben bronzba kívánják önteni mellszobromat mint a metrók hőséét. (Mindazonáltal persze biztosítva őket a szobor elkészítéséhez szükséges paraméterekről, valamint arról, hogy ezt a semmiséget igazán mindenki megtette volna embertársáért). Amíg ilyen gondolatok jártak a fejemben, csak azzal kapcsolatban nem sikerült dűlőre jussak, hogy mondják azt spanyolul, hogy "Hé, te ott, épp most rabolnak ki!". Ellenben a behatolás meg már megtörtént (a mit sem sejtő utastársam belsőzsebébe természetesen), vagyis elérkezett az én időm! Így esett, hogy hirtelen ötlettől vezérelve, a metrószerelvény közepén fölágaskodva, heves mutogatásba kezdtem az illetőre, és egyre kitartóbban hangoztattam, hogy "Figyelj, odanézz!".
A többség persze engem nézett őszinte sajnálattal, mivel azzal nem számoltam, hogy a metrókon a lebukott zsebeseknél nagyobb publicitást jellemzően csak a félkegyelműek kapnak. Én pedig viselkedésemmel sokkal inkább az utóbbi elbírálás alá estem, de azért még így is akadtak néhányan, akik a zsebesékre is figyelmesek lettek. Ez pedig már elég volt ahhoz, hogy a tolvajlás aktuális áldozatának zsebéből - aki még mindig nem vette észre, hogy mi folyik körülötte - kivegye enyves kezét, engem pedig hálája jeléül leköpjön a gaz lator. Hallottam már előtte az arab fürdőről, elképzelhetőnek tartottam, hogy esetleg meg is látogatok egyet, arra azonban nem számítottam, hogy valaha is román nyálfürdőt fogok majd venni. Persze valahol igaza is volt, hiszen ő eddig még egy kollégájával se jött oda hozzám, és pofázott bele, ha dolgozok, hogy micsoda alapvető strukturális hibákat követek el (a bad smell antipatternekről, spagetti kódokról pedig már nem is beszélve).
A nemes bosszúja szerencsére a nyáladzással le is zárult, komolyabb leszámolást nem foganatosított velem szemben. Még eltelt egy kis idő mire a tanácstalankodók nagyobbik részét meggyőzték legalább a közvetlen környezetemnek, hogy az előbbiekben a spanyolhoz kísértetiesen hasonló nyelven lezavart, óbégatással egybekötött performanszom dacára nem zárható ki teljes magabiztossággal esetleges épelméjűségem sem. Bennem az eset kapcsán pedig olyan antiklerikális gondolatok fogalmazódtak, hogy az ilyen románokat bizony a Mindenható inzultálja rektálisan testének lüktető, körülmetéletlen testrészével, vagy ha úgy jobban tetszik, hát az Isten bassza meg a seggénél fogva!
Nézetemet a jól sikerült metrózás után útbaigazító öregek is osztották, akikkel azonban már csak a következő epizódban ismerkedhet meg a kedves olvasó, mert ez most ilyen folytatásos lesz (olyan szerintem még különben sem volt).

Ha a tegnapelőtti bejegyzést a születésnapját ülő vidéki mennek dedikáltam, úgy a mait  az esélyegyenlőség jegyében minden ma ünneplőnek ajánlva maradok tisztelettel:
El Charmo