Tyson kérdezte e-mailben, hogy hova tüntem. Nos, lábadoztam -kérem alássan.

A hétfő az hétfő, és mivel El Charmo mostanában nem hétfőzik valamiért (vagy csak nem olyan aktívan, vagy csak nem velem), Tömzsit hívtam fel, ő pedig a figyelmemet arra, hogy van neki valamilyen égetett szeszesitala. Barter(l?) keretében én vettem sört, és kiültünk a Tisza-partra.

Én már másodjára mentem el megnézni, hogy milyen magasan áll a Tisza (csobbantani mentem no), amikor figyelmetlenségemnek (meg annak hogy balfasz vagyok) köszönhetően megcsúsztam a lépcsőn. Naná, hogy egy dupla foknál (ami olyan magas mint 2 fok). A külső bokámra érkeztem (mert miért ne), ami magam alá is fordult, ám habtestem nyolcvan-egynéhány kilóját ilyen pozícióban nem tudta megtartani, és ősszecsulottam mint a collstock. Majdnem beszartam a fájdalomtól, és féllábon állva vizelni sem tudtam, így visszaevickéltem a lépcső tetejére, át az úton. Próbáltam magam szug(g)erálni, hogy nem fáj Rocky, a fájdalom a barátod stb... Vártam azt a pillanatot, amikor ilyen esetekben elkezd múlni a fájdalom, de az nem akart. Megtapogattam, megnéztem a lábam, ami máris kétszeresére dagadt. Ekkor Tömzsi -látva hogy szarul nézek ki- belémnyomott még 1 v. két mézespáleszt elsősegély jeleggel, majd felhívta P.-t aki immár félhivatásos mentőegység (ezúton is köszönöm neki!). Javasoltam is, hogy tegyünk a Szuzukijára egy bazinagy vörös keresztet, ugyanis nem ez az első eset, hogy bajba jutott embertársainak kel segítségére a motorizált géperővel... Tömzsi hazavitte a biciklimet, és csak másnap döbbentem rá, mekkora erőfeszítésekbe tellett vajon felcipelnie a 3. emeletre, mert ahol lakik, ott nincs lift (neki is köszönöm a fáradozásait!).

Mivel ráállni még mindig nem tudtam, egylábon ugrálva félig P.-re támaszkodva nyargaltam fel a klinika amjúlance részlegébe. Erősen neheztelek azokra, akik tudtak járni, mégis előttem mentek be a vizsgálóba (csókos ki szimulánsok). Kaptam némi gammasugárzást a lábamba, majd közölték, hogy még nagyobbra fog dagadni, meg mindenféle egzozikus színe lesz. Addig jó volt, mert tolókocsival fuvaroztak (itt jegyezném meg először ültem ilyen alkalmatosságban), de itt a saját lábamra kellett állnom. Az igazság az, hogy nem volt természetes a mosolyom.

Otthon mire a liftbe értem, majdnem összeestem, de aztán felküzdöttem magam a lakásba. Megtöltöttem, egy üveget vízzel, magamhoz vettem némi jeget, és bevonszoltam magam az ágyba. Úgy számítottam, ennyi vízzel kihúzom legalább addig míg a mentőegység megérkezik.

Harmadnapra jelentősen javult (mondhatni radikálisan) az állapotom, így ma már innen az alagsori iroda dohos félhomályából írhatom nektek ennek a hétnek a történetét. Láb a széken, öröm az arcon.

Vigyázzatok a lépcsőn! Értem?!

vidéki men

szógálati közlemény: ezúton üzenem, ha hétköznap el vagyok tűnve, akkor ne e-mailben próbálkozzatok, mert otthon nincs netem, mint tudjátok.