Mivel sztochasztikus kapcsolat mutatkozik mostanában a bejegyzési hajlandóságom és a blog látogatottságának csökkenése között, ezért leghelyesebben akkor cselekszem, ha az elmúlt időben posztolt faszságaimat ezentúl maximum a Jegyzettömb nevű szoftverrel osztom meg. Legközelebb valami leírásra ténylegesen is érdemes sokallás kapcsán jelentkezem, amely bekövetkezésének ideje megeshet, hogy a távolabbi jövőre lesz csak datálható.
A külszolgálatban töltött első negyedévem sokallásainak egy szemi-pszeudobejegyzésben történő lejegyzésével azonban még tartozom. Pszeudo, mert ilyen este soha nem történt meg velem, és szemi, mivel több este alatt azonban egytől-egyig megestek a leírtak. Ezzel egy virtuális nap formájában prezentálva a főbb momentumokat, a le nem írásuk jelentette restanciámat pedig egy csapásra letudva.

Ezen a verőfényes pénteki pszeudonapon egy születésnapra voltam hivatalos, ahova én répából-banánból és narancsból álló, saját magam készítette készségfejlesztő társasjátékot vittem. A társasjáték összetevőit képező dolgok dacára az ünnepelt semmiféle sajátságos szexuális nézetet (pl. herbafília) nem tudhatott a magáénak, az ajándék mibenléte egészen másban keresendő. A társasjáték készítéséhez föl nem használt, és így rám maradt répákról még csak annyit, hogy az egy többgenerációs nyúlcsaládnak hosszú időre meg tudta volna oldani az élelmezését, amit az is bizonyít, hogy csak tegnap, bő 1,5 hónappal a mulatság után használtam föl belőle az utolsó darabot.
Este 2 óra körül álltunk át a többiek által nekem szokásosnak titulált szórakozóhelyünkre, de valamit csúnyán elrontottam, mert ezúttal olyan állapotban voltam, hogy még föl tudtam dolgozni a külvilágból érkező ingereket. Így sokadik ottjártamra megtudtam végre a hely nevét is, valamint megdöbbenve konstatáltam, hogy a korábbiakban bizony egy amolyan trágya zenés, acid-house-technos elektro helyre jártam vittek, és ott roptam hajnalok-hajnaláig. A sörökön túl azzal nyugtattam még magamat, hogy legalább nem az derült ki a helyről, hogy az alternatív szerelmi szokásaikat nyiltan vállaló egyének gyűjtőhelye lenne (vö. homárbár). Ütemes sörözéssel próbáltam olyan szintre jutni, hogy másnap lehetőség szerint ne emlékezzek a fájdalmas felismerésre, de ravasz kis tervem olyannyira nem jött össze, hogy még az este további részében történtekre is emlékszem.
Lengyel társunknak ugyanis eltulajdonították a kabátját, amit nem volt rest, és gyorsan pótolt is egy keze ügyébe akadó fogasról. A kabátot mintha ráöntötték volna, azonban mintha kissé buzisabban emósabban hatott volna benne, mint régi felöltőjében. Kisvártatra a zsebében megtalált fogamzásgátló tabletta alapján ki is derült, nem csak érzéki csalódásról volt szó, alkalmi fogásával valóban egy női kabáthoz segítette magát hozzá. (Az eset kapcsán esetlegesen világra jövő csöppségeket illendő lenne lengyel barátunk tiszteletére elnevezni, ha már egyszer ennyire szívén viselte a spanyol népességszaporulat pozitív változását.)
Egy újabb krimót útba ejtve még ettünk egyet, ahol üde színfolt volt, amint egy koszos illető órákkal szeretett volna fizetni a hamburgeréért, majd röviddel utána a pultosnő vette őt üldözőbe, mikor nem engedelmeskedett az illedelmes fölszólítsára, hogy bizony húzzon el a bús picsába.
A következő helyen már csak egy kómás Erasmusos kolleginával hozott össze a sors, akinek épp véget ért a buli, és ezért hárman próbálták kisegíteni a tömegből, amiért annyira nem tudott magáról. Itt az olcsóbb sör reményében Erasmusos voltomra hivatkoztam, amit azonban nem állt módomban bizonyítani semmivel. Végül azzal sikerült dűlőre vinnem a vitát, hogy vegyék már észre mennyire nem megy a spanyol, külföldinek kell legyek; koromból adódóan pedig egyenesen muszáj Erasmusosnak is lennem.

A virtuális éjszaka mégvirtuálisabb másnapja sem történt persze eseményementesen. Ennek megfelelően Das Scharmmann, német lakótársam alkalmi hálótársáról mindnyájan első kézből tudhattuk meg, hogy epilepsziában szenved. A mentők is értesítve lettek, akik a hölgy keresztnevén túlmutató kérdései mind túl fogósnak bizonyultak a német sármőrnek. Ennek persze csak az volt az oka, hogy olyan okvetetlenkedő kérdésekkel jöttek, mint például a kora, és nem azt firtatták, hogy tud szopni a hölgy. Ezekre a történésekre, illetve elviselhetetlen másnaposságomra kellett tehát keljek.
Nem tudom a blogolvasó gyerekek közül volt-e már valaki annyira másnapos, hogy miután nagy nehezen önmagán erőszakot véve sikerült elindulnia koraeste a dolgára, arra sem volt képes, hogy egy kanyart bevegyen. Na, én pont így voltam, mivel egy esetleges kanyar abszolválása túl nagy összpontosítást igényelt volna részemről, és nem mellesleg a nappal szemben kellett volna folytatni utamat, aminek már a gondolatától is rosszul voltam. Így történt, hogy nyílegyenesen haladva a tengerparton kötöttem ki (micsoda nyelvi sziporka), holott legkevésbé sem oda indultam eredetileg. Ha már viszont így alakult, akkor megnéztem azt a part mellett fölállított kiállítást, aminek a témája a víz volt. Másnapos embernek több sem kell, mint egy egész kiállítás a vízről, amikor egy kávéskanálnyiért is ölni tudna! Rájöttem nem túl nyerő, ha az ember képes lenne elfogyasztani egy kiállítás tárgyait, kiváltképp ha azok között a víz és a higany diffúzióját szemléltető kísérletek is helyet kaptak. Sikerült végül türtőztetnem magamat, a tárlat másnap is kinyithatott. Szerencsésen lement a nap is, így már eggyel kevésbé volt talán elviselhetelen a létezés, ami után még nem szakadt meg a történések sorozata, de azt majd csak visszatérésem után írom majd egyszer le, mert ez már így is megint hosszú lett.
 

A viszontsokallásig marad tisztelettel,
Charmito