2000. óta európa majdnem kultúrális fővárosában a február az egyet jelent a kocsonyafesztivállal. Ilyenkor az egész belváros békadíszítést kap, és kezdődhet a fesztivál. Természetesen, nekünk ez nem más, mint egy tökéletes alkalom egy kalandos sokallásra. Így hát a főfalui egység nevében D-vel nekiláttunk a keleti országrész nemes megyéjének meglátogatására. A vonatú nem tartogatott nagyobb meglepetéseket, kivéve hogy Gödöllő környékén valaki behúzta a vészféket. De ez minket csöppen sem zavart. Békésen sörözgettünk, válogatva a magyar söripar legnemesebb nedüiből, melyek közül a Kőbányai az természetesen a legjobbnak minősült, méltó vetélytársaknak nem nevezhető Radegast Premium és Roger között. Érezvén hogy közeledünk Miskolc felé, felvettem a kapcsolatot a Borsod megyei sokallók egy szűkebb társoságának képviselőjével. Közöltem hogy már szinte érzem a kocsonya illatát, és megérdeklődtem a hogyantovábbot. Lévén az egyetlen hely ahová odatalálok a pályaudvarról az az Apostol söröző, így közösen megegyeztünk, hogy ott lesz majd a viszontlátás. De az még odébb volt...természetesen ahogyan megérkeztünk a Tiszaira elsődleges célunk az alkohol bevitelünk drasztikus növelése volt, lévén előttünk állt még egy hosszúnak azért nem mondható autóbusz utazás az apostol irányában. Ennek a problémának megoldására a legkézenfekvőbb az volt, hogy betérünk a 424-es bisztró nevezetű ellátó egységbe. Itt pár korsó sör (természetesen Borsodi, mivel Kőbányait nem tartottak a háznál...kár) és kisérőként egy stampedli gönci barack és csak a nosztalgia kedvéért egy stampedli kevert nevében gondoskodtunk egészségünk megőrzéséről. Majd a kötelező emberi szükségletek elvégzése után tovább is indultunk a belváros irányában. Miután megérkeztünk, és találkoztunk Szerencsi kontaktunkkal, irányba is vettünk az Apostolt. Megérkeztünkkor, olyan furcsa hiányérzet alakult ki bennem, ami természetesen az alkoholhiányra utalt, így ki is kértem egy kör borsodit meg egy kör unicumot. Innentől kötelességem megjegyezni, hogy a történet további adatai lehet csak részben pontosak, mivel ezen pillanattól egyre jobban kihagyó emlékezetem és mások hasonló minőségű memóriájának összetákolt eredménye. Ahogyan halad tova a cselekmény, természetesen már több borsodi is megszabadult kupakjától, és a feles poharainkat is gyakran láttuk sükségesnek felfrissíteni egy kis löttyel. Az elmaradhatatlan csocsóparti, és a csapos felháborítása a „ bocsánat, kérhetnék egy korsó Kőbányait?” kérdéssel után, elindultunk egy másik hely irányában, ahhol is további sokallókkal volt megbeszélt találkozó. Ekkor döntött úgy D (aki helybéli), hogy már lassan haza kellene mennie, és egy kisbaltával felvértezve eléggé bátornak érezte magát, hogy meg is induljon egyedül. Igy hát maradtunk ketten. Azonban ez az állapot nem bizonyult tartósnak, hiszen az új helyen, melynek nevére már nem emlékszem, kivéve hogy ott kanyargott a Szinva, és amellett, hogy söröző volt, széles választékban kínáltak hamburgereket (talán 50+1... ez volt a mottójuk), már csatlakoztak újabb emberkék. Innét tovább indultunk a végső állomásunkra, egy Sing-Sing nevezetű kocsmába. Közben történt meg az incidens, mellyel csak pár nappal később szembesültem, még pedig hogy egy mindenre kíváncsi zsurnaliszta mozgóképes interjút készített velünk. A Sing-Singben véget is ér történetünk, amikor is sok-sok Jägermaister és sör társoságában eljutottam arrra a pontra, amikor is kimenntem és két bádog szemetesláda társoságában belső késztetést éreztem aziránt, hogy megvizsgáljam mit is reggeliztam. Miután megkönnyebbültem, az egyálltalán nem kellemes szájízt pár üveg borsodi sörrel nyomtam el. A dínom-dánom még eltartott egy ideig, bár rajtam már látszottak az utazás fáradalmai. Így innét már mások elmondásai szerint, taxit hívtunk segítségül a szerencsivel, és tovább álltunk. Másnap, nehezen idult a reggel. Elősször is szembesülnöm kellett azzal, hogy ágyban alszom, egy számomra még ismeretlen lakásban. Egy röpke körbenézéssel azért sikerült megfejtenem a rejtélyt, miszerint a szerencsinél vagyok. De döbbentségem tetőzött, amikor még találtam egy doboz Kőbányait a hátizsákomban. Természetesen ez a döbbentség örömbe konvertálódott, főleg miután felbontottam és jóízűen elfogyasztottam azt. Borsodban kőbányait inni... hát mit is mondjak... az érzés leírhatatlan. Kelés és jelentős fogsikálás után ismét útra készen voltunk. Úgy döntöttünk, mivel engem sem kerget a tatár, így még elidőzök egy kicsit a városban, majd közösen elindulunk a pályaudvarra. Szomjam nem akart csillapodni, bizonyára a másnaposság mellékhatása gyanánt, így ittam is egy pohár forralt bort. Ez jó döntésnek bizonyúlt, mivel ez segített enyhíteni a csöppet sem elhanyagolható fejfájáson, amit ébredésem óta éreztem. A maradék pár óra alatt sikerült felidézni a város szépségét napfényben is. Majd egy gyors kávé, és pár doboz sörrel a táskámban hazafelé vettem az irányt.
Összegezve, nagyon jó volt, remélem jövőre a kocsonyát is sikerül megkóstolni.

Magáról a hangulatról, és természetesen a híres interjúról készült videót meg itt tekinthetitek meg:

Tisztelettel,

Alfa