Igazából az első néhány nap, (lassan már 2 hét) teljes beszámolóját megírta Gyuri, ám néhány apróbb dolgot szeretnék azért én is megemlíteni. Amint sikerült Koppenhága közlekedésében szervesen részt venni jóféle citybikekal majd Homless-szel és Mónikával szívem rózsakertjébe birodalmi lépegetőként taposott a felismerés (by sztaki), hogy Gyuri nem nagyon figyeli a többi szerencsétlen közlekedő pajtást, mi sem bizonyítja ezt jobban annál, hogy egészen a végsőkig elment, és megpróbálta a Dán lakosságot egy fővel csökkenteni, amikor a hídról lefele nem jelzett, és kersztbe átment az úton (megjegyzem szerintem a Dán jó nagy hülye volt, hiszen csak ki kellett volna kerülnie Gyurit, ehelyett fékezni próbált miközben eltorzúlt fejjel ordibált).
Szóval az első néhány napban próbáltam Gyurit néhány jótanáccsal ellátni, a szerintem helyes közlekedési kultúráról, ám történt minap, hogy jóféle 14%-os dél-afrikai vörösbort fogyasztottunk (közben megállapítást nyert a tény hogy gumiszékely vagyok) nagyobb mennyiségben, majd elindultunk az iskolába robotika házit csinálni. Az út nagyon viccesen telt, egészen odáig, amíg én egyszer csak egy éppen békésen fagyizó dán család közt nem találtam magam az én egyetlen Mónikámmal együtt. Történt ugyanis, hogy mire a lámpához értem, pont zöld lett, és gondoltam lehagyom az éppen indulókat, ám mire átértem az úttesten elfogyott a hely. Én megpróbáltam még besorolni a bicikliútra, ám ez csak félig sikerült, és a hátsó kerék a patkán akadt, amit akár slick guminak is nevezhetünk, annyira el van kopva, ennél fogva nem is kapaszkodott fel a patkára, így már csak a bicikli út másik patkája, és egy dán család tudott megállítani. Szóval elegánsan kersztbefordultam az úton, beleszálltam a járókelőkbe, akikeket dominóként sikerült fellökjek, ők aranyosan egymásba kenték az éppen aranyárban megvett fagyiaikat. Igazából olyan gyorsasággal történt az egész, hogy nemigazán sikerült felfogjam mi történt, az is csak később esett le, hogy mivel keresztbe álltam meg a bicikliúton, többen még aranyosan belémjöttek. A legmeglepöbb az volt, hogy a Dánok nem édesanyám foglalkozása iránt érdeklődtek élből, annál hevesebben érdeklődtek egészségem hogyanlétéről (miután elgázoltam őket). Szóval többet nem mesélek Gyurinak a közlekedésről inkább...
Ám nem csak ez a furcsa ebben a városban. Akárki akármit mond, az elmúlt szűk egy évet, sikerült Budapesten eltöltsem, de azért olyen beteg dolgokat ott nem láttam, mint amikor apu megáll a mercijével az út közepén, elegánsan kihajol, majd kiadja a gyomra tartalmát...